megcsúsztam valamin az ajtó előtt, azt hittem, tuti, hogy
eltöröm valamim vagy hasonló. Óriásit tanyáltam- volna, ha nem kap el a titokzatos
pizzás srác.
- Óó…Te aztán ügyetlen vagy. – mondta nevetve.
- Te meg igazán kedves. – mondtam flegmán, ezután
felsegített.
- Jól vagy? – kérdezte aggódva, de még mindig kuncogott.
- Igen, de ilyen az én formám. Mindenki előtt leégetem
magam… - végre teljesen sikerült feltápászkodnom és megtartani az egyensúlyom.
Lassan felnéztem és egy ragyogó szempárral találtam szembe magam… gyönyörű
mélykék szemek, bababőr és sötét barna kócos haj…
- Nem is volt ez olyan ciki, majd nem szólok róla senkinek.
– mondta nevetve, én még mindig a szemét bámultam, olyan leírhatatlan volt. –
Oké, akkor beengedsz vagy kijössz és fizetsz? – kérdezte kedvesen.
- Fizetek. – közöltem mosolyogva. Fizettem, még váltottam
vele pár szót és bemutatkozott. Daniel Will-nek hívták, kedves srác.
Persze, hogy mindenki előtt megbotlok. Ez egy új pasizási
technika: vágódj el… - mondtam magamban.
Másnap kilenckor keltem. Nem volt semmi dolgom, mert suli
elmaradt, szóval bementem Reehez. Beszélgettünk, ebédeltünk és örültünk annak,
hogy másnap haza jöhet. Este beszéltem Eddel, velük is minden oké. Késő délután
nagyon unatkoztam, szóval gondoltam leugrok valahova csavarogni. Rosszul
számoltam az idővel, mert azt hittem, hogy még egy óráig világos lesz. Hát
tévedni emberi dolog.
Persze, hozva a formám-eltévedtem az éjszakában. London
sötét és nedves utcáin egy 14 éves lány eltévedt. Nem jó párosítás, az egyszer
biztos.
„Úgyis haza találok” gondoltam. Beraktam hát a fülhallgatót
a fülemben és elindultam a megérzéseim vezérelte úton, szóval csak úgy
valamerre. Biztos voltam benne, hogy haza jutok és nem lesz baj.
Nem is izgultam, láttam egy buszmegállót, odasétáltam és
olvastam a megállóhelyeket. Találtam egy ismerős utcanevet, szóval próba
szerencse alapon fel akartam szállni a buszra, de az nem jött. Vártam 5 percig,
10 percig, 15 percig, 20 majd 30 percig és semmi. Nagyon bizarr volt. Egyszer
csak lemerült az mp3-am. Király, lehetne ennél rosszabb? Igen, mindig lehet.
Szakadni kezdett az eső.
Zuhogó eső a sötétben, király. Igazán király. Legyen ennél is
rosszabb, oké? Bosszankodtam magamban… bár ne „kívántam” volna ezt.
Egyik pillanatról a másikra körülvett négy darab férfi.
25-30 év körül lehettek, 2 fehérbőrű a többi fekete.
- Helló kicsim, van kedved játszani? – kezdett el puszilgatni
az egyik, amire ellöktem magamtól.
- Ne légy udvariatlan… -kezdte a másik- Bébi, ráérsz ma
este? – mondta közben folyamatosan bámult majd kiverte a kezemből a telefonomat
és a zenelejátszóm.
- Hé! – mondtam mérgesen, gyorsan fel akartam venni, amire
egy harmadik fordult hozzám.
- Szia cica, van gazdád? –elkezdett lökdösni és taperolni.
Nagyon megijedtem, próbáltam ellökni magamtól, de lehetetlen volt. Nem vagyok
gyenge, de lehetetlen volt! Próbáltam futni, de nem volt merre vagy hová. Mind
a négyen rám vetették magukat és tuti megerőszakolnak, ha nem jön a busz.
- Húzzanak el innen! – ordított valaki – Fanni te jó ég, te
vagy az? Jól vagy? Barmok, húzzanak el vagy most kihívom a rendőrséget! –ordította
a titokzatos valaki aki megmentett, azzal leszedte rólam a pacákokat, akik
eléggé berezeltek, mert egy-kettőre elhúztak.
- Jól vagy? – még mindig nem tudtam ki a titokzatos
megmentőm, felsegített és megölelt, amire ellöktem magamtól. – Nem ismersz meg?
–értetlenkedett. Ha akarom, akkor sem ismerhettem volna fel, mert korom sötét
volt. Felkísért a buszra. Ott szemügyre vettem és még mindig semmi.
- Igazán sajnálom, de gőzöm sincs ki vagy… - mondtam és a szemébe néztem. Ismerős volt…
Levette a sapkáját és megrázta a haját. Nagyon ismerős lett…
