- Várj. A nagypapátok…? – néztem rá szomorúan. Bólintott. Te jó
ég… nem is tudtam mi történ. Mekkora egy barom vagyok….És még magamat
sajnáltam?! Nem vagyok komplett. –Sajnálom. – nyögtem. John felsegített az
ágyról. Ő már ment ki a szobából. Én megfordultam és elkerekedett a szemem, mert egy hatalmas piros tócsa
volt a popsim helyén.
- Te. Úristen. Jézus Mária. – álltam és csak bámultam. Ez nem a
havi…nem ez valami durvább. John jött vissza szobába.
- Jössz már? – nézett rám, majd lepillantott a foltra, amit
néztem. – Úristen. Ez. Ez…? – nézett rám. Nagyon megijedt. Én csak megráztam a
fejem és jeleztem, hogy ez nem az a mikulás. Ez valami durvább. – Hívom a
mentőket. Nem szarozunk tovább. – elővette a mobilját és már hívta is. Liam
jött be a szobába. Ő rám, majd a foltra nézett.
- Nem tudtál volna egy kicsit figyelmesebb lenni? – felemeltem a
pólómat és megmutattam neki a hasam. Nézett egy nagyon és mintha aggodalmat
láttam volna a szemében. – Hozom a telefonom és a kocsit. Irány a kórház. –
John utána ment és gondolom mondta neki, hogy mindjárt itt lesznek a mentők.
Ed volt az egyetlen aki nem jött be velünk a kórházba. Otthon
maradt. Nem tudom mit gondolt, mit nem, de azt tudtam, hogy elrontottam. Nem
kicsit, nagyon.
- Teljes neve?
- Fanny Giron
- Életkora?
- 14.
- Betegség? Öröklődő?
- Nincs és nincs.
- Allergia bármilyen gyógyszerre vagy ételre?
- Nincs.
- Mostanában volt műtétje?
- Nem.
Kérdések és újabb kérdések hada várt mikor beértünk a kórházba.
Mentőben utazni nagyon fura volt. 3 ismeretlen férfi hajol föléd, infúziót
kötnek be, hangosan dübörög feletted egy sziréna és szinte hozzá szíjaznak egy
hordágyhoz. Nem kellemes.
Az viszont jól esett, hogy John a mentőben volt. Mellettem. Fogta
kezem. Rá néztem és sírni kezdtem, mire megszorította kezem és elmosolyodott.
Olyan „Ne félj, itt vagyok” érzést sugallt, egy kissé nyugodtabb lettem és
elnevettem magam, pedig ott, akkor semmi vicces nem történt.
A kórházban hordágyon rögtön felvittek valamilyen szobába ahol azt
a sok idegesítő /és talán életmentő/ kérdést tették fel. Nem gondoltam, hogy ennyire
súlyos lesz.
- Most csinálunk egy ultrahangot. – mondta az orvosom miután végig
tapogatta a hasam, ami igazán fájdalmas volt.
Aztán átvittek egy fehér szobába ahol egy ultrahang (vagy valami olyasmi szerkezet) volt. Bekenték zselével a hasam és egy
kedves fekete doktornő mozgatni kezdte a szerkezetet. Körbe-körbe a hasamon. A krém hideg volt, de jól esett. A masina által kivetített
kép már kevésbé volt kedves. A szobában úgy 4 orvos lehetett és 2 nővér, na meg
síri csönd. Az egyik orvos –aki a kérdéseket tette fel- közelebb lépett a
monitorhoz.
- Toljuk be a műtőbe. – mondta határozottan.
- De nincs szabad… - kezdte az egyik nővérke.
- Kerítsen egy műtőt. MOST. – mondta erőteljesebben. Megrémültem.
Ez az egész túl sok volt nekem. Nem ettem és ittam majd’ egy napja. Az
adrenalin, a stressz, és…Edward.
Elájultam.
-BIP BIP BIP BIP -
Úristen...Hol vagyok? kérdeztem magam. Lassan próbáltam kinyitni a szemem. Csak
foltokat láttam, majd pislogtam párat és kitisztult a kép. Kis fehér szoba,
John és Réka aludt egymás vállán a tőlem balra lévő székeken. Edward pedig, ő
pedig tőlem jobbra ült. Végig nézte ahogy kinyitom a szemem. Rezzenéstelen
arccal ült és nézett.
- Nem akarok elveszíteni még valakit. – mondta és egy könnycsepp
gyűlt a szemében, a kezemhez nyúlt és megszorította. Elmosolyodtam és fel
akartam ülni. – Várj, ezt még nem szabad. – nyomott vissza gyengéden Ed. Az én
Eddym.
- Mi történt?
- Hát ugye én otthon maradtam, de a szívem ide húzott…Amikor
beértem és megtudtam, hogy megoperáltak és összevarrták a hasad…A szívem
szakadt meg és hát…azóta itt vagyok. – Elmosolyodott és én is elmosolyodtam.
