Chapter 47: Airport and go

- Készen vagyok. - állított be mögülem Réka. Nagyon örülök annak, hogy támogat. Hogy számítok neki. Ha meghalnék, talán csak neki hiányoznék. Színlelve elmosolyodtam és hívtunk egy taxit. Ree mondta, hogy hagyott egy cetlit Johnnak és a családnak, hogy köszönünk mindent és egyebek. Ja persze. Kösz, hogy kismillió darabra törted a szívem, tényleg nagyon nagyon jól esett. Kösz még egyszer.
Kisvártatva megérkezett a taxink. Beraktuk a cuccainkat a csomagtartóba és Réka beült az anyósülésre én pedig hátra.
Unott és rezzenéstelen arccal hallgattam végig ahogy a reptérre vezető úton Réka hol hozzám, hol a sofőrhöz beszél mindenféléről.
Nem tudom mennyi idő telhetett el mire odaértünk, de hogy egy örökkévalóság, az biztos. A reptérre érkezve kikászálódtam a kocsiból és meglepve tapasztaltam, hogy esik. Még mindig. Semmilyen esőkabát vagy pulóver nem volt rajtam így csak kikaptam a bőröndöm a taxiból, megvártam Rékát ahogy fizetett és már futottunk is be a zárt épületbe. Eléggé eláztunk ezen a pár száz méteren. Mintha érdekelne.

A legközelebbi pénztárhoz ballagtunk.
- Jó napot, két jegyet szeretnénk a legközelebbi Londonba induló járatra. - mondtam a nőnek határozottan. Nem volt valami szimpatikus. Elég rossz szemmel nézett ránk.
- Sajnálom a kedves hölgyeket az összes londoni járatot töröltek a mai napra. - válaszolta egyhangú ír akcentussal. Ennél balszerencsésebbek lehetünk még?
- De hát miért? - értetlenkedtem.
- Az nem tartozik magácskára, de elmondom, hogyha figyelték az időjárás jelentést akkor hallhatták, hogy hatalmas vihar közeledik, így nem engedhetünk egy gépet sem felszállni. - biccentett erőteljesen és intett, hogy mehetünk.
- De holnap ugye már járni fognak a gépek? - kérdeztem vissza utolsó esélyként.
- Nagy valószínűséggel igen. - király. Szóval itt ragadtunk egy reptéren, bőrig ázva és egy csomó holmival. Igazán király.
A fejem már majd' szétrepedt a sok stressztől. Gőzöm sem volt mit csináljuk. Nem ismerünk itt senkit és semmit. Csak a fiúkat. Róluk meg se hallani, se látni őket nem akarom. Elég volt belőlük. Sőt minden írből. Csak lennénk már otthon.
Nagyot puffanva ültem le az egyik közelben lévő padra. Leraktam a cuccaim a földre, Réka is így tett.
- Hívtam Johnt, nemsokára itt lesz. - mondta Réka. Remek. Még valami? Saraht nem akarja elhozni puszilkodni? Vagy neki épp mást kell puszilgatnia?
- Miért jön ide egyáltalán? Nem koncertjük van? - fordultam felé összeráncolt szemöldökkel.
Választ már nem tudott adni, mert leült közénk egy farmergatyás, fekete kapucnis srác. Már épp beszóltam volna neki mikor
- Lányok nem ismerjük egymást, Cody vagyok. John mondta, hogy jöjjek ki értetek és kísérjelek titeket a kocsihoz. - mondta felszínes hangnemben a srác. Újabb király dolog a mai napon.
- És ki vagy te? Egy újabb csicska akit csak úgy ugráltathatnak? - förmedtem rá
- Az unokatesójuk vagyok. Itt lakom a közelben, így ide tudtam szaladni. - hogyan tegyünk rossz első benyomást. Nem én. Ő. Az unokatesójuk. Köszi, belőled is elég volt.
- Menjünk! Már vár ránk. - mondta felszólítón. Szinte a kezünknél fogva rángatott ki minket az épület elé. Nem hogy vitte volna a csomagunkat, nem nem. Csak pár lépést tettünk mire egy fekete geep állt meg előttünk. A lehúzott ablakán Liam bámult ki ránk.
- Beszállás. - mondta, mire Cody kinyitotta nekünk a kocsi ajtaját. Hirtelen rossz előérzetem támadt...