Odarohant hozzám.
- Beszélnünk kell.
- Neked magaddal és az öcséddel! – vágtam oda neki és sarkon
fordultam. Megragadta a kezem.
- Ezt ne csináld.
- Ki vagy te, hogy parancsolj nekem? – kezdtem vele is
üvöltözni
- Szállj be a kocsiba!
- Miért? Szeretnétek újabb játszó pajtásokat…na nem! – ha
nem szorította volna még mindig a kezem, akkor tuti elfutok.
- Kérlek. – mondta John és ennél a szónál Ed lépett ki a
kocsiból. Nem jött oda, csak nézett. Elég szomorú volt.
- Rendben. -vágtam rá. Kínos csöndben a kocsihoz mentünk és ez nem változott.
Már a srácok lakása felé tartottunk. Még mindig mindenki csöndben ült. Én
Liam mellett az anyós ülésen, a fiúk meg hátul. Síri csönd.
És én utálom a csöndet. Mert csöndben ordít az igazság.
Fékeztünk, ez azt jelenti, hogy megérkeztünk. Csak kiszálltam a
kocsiból. Edward (aki mögöttem ült) is így tett. Egyszerre mozogtunk, de a
tekintetünk sosem találkozott.
- Szerintem kezdheted. – mondta John amint beléptünk az
ajtójuk küszöbén. Liam csak bement a nappaliba telefonálni.
- Óh igen? Szerintem neked is van mesélni valód! – vágtam
vissza szomorúan, de nem mérgesen. A haragom elszállt amikor megpillantottam
Edet. Annyira hiányzott…
- Mit akarsz hallani? – lépett hozzám Edward szinte könnyes
szemekkel. Nem tudtam mit mondani. Azt hogy megcsal? Nem…biztos voltam benne,
hogy nem plusz hallani sem akartam.
- John, ha megtennéd, hogy felhívod Rékát… - mondtam és csak
a földet bámultam. John némán elővette a mobilját és elsétált. Nem kedvességből
tette. Edwardnak segített ezzel. Megtörte a kínos pillanatot.
Ezután Eddel besétáltunk a szobájába. Leültünk az ágyára és
beszélni kezdett.
- Tudod én bíztam benned. Tényleg. És nem csak úgy mondom.
Úgy éreztem valaki vagy, valaki akiben bízhatok. Tudod jól milyen nehéz
mindennap azt a kib*szott mosolyt színlelni és jó fej lenni, kedves és vicces.
Mindent úgy csinálni ahogy azt kell, nehogy a fanok megharagudjanak. Akkor,
amíg elutazunk. Amíg minden rendben van, mert minden tökéletes volt. Te
egyszerűen bekattansz. Nincs jogod fájdalmat okozni se magadnak…se nekem. Se Nekünk.
Vagy mondd el mi a baj, vagy menj és tegyünk úgy, hogy semmi nem történt. Soha,
semmi. – csalódott bennem. Ennél jobban semmi nem fájt. Könnyebb lett volna
csak elsétálni és véget venni mindennek. Sírni kezdtem, ő csak nézett és ült
mellettem majd pár perc elteltével felállt és kisétált volna.
- Ed… - szóltam utána, megfordult és visszaült...
