Chapter 20: I'm alone

- Mint mondtam az állapota jó, majdnem kiváló. Ettől függetlenül tény, hogy pár napja élt át egy közúti balesetet. – nyeltem egy nagyot – Szóval nem javaslom, semmilyen formában a „mozgatását”.– lehervadt a mosoly az arcomról. – Orvosi felügyeletre van szüksége, de amennyiben halaszthatatlan a dolog, abban az egy kivételes esetben elengedetem. – nem tudtam mit reagáljak, a fiúm vagy az egészsége? Ez nem kérdés.

- Ebben az esetben maradunk. – mondtam közömbösen, kicsit elszomorodtam.

- Kisasszony, ne csüggedjen! Két nap és haza engedjük a barátnőjét. – mondta kedvesen az orvos és mosolyogni próbált. Egyszer csak bemondták a nevét a hangosbemondón.

„Dr. Arckembert várják a sürgősségin! Dr. Arckembert várják a sürgősségin!” hangzott a hangosbemondó.

- Ne haragudjon, most mennem kell. – mondta és elment. Én pedig nagyon elszomorodtam. De mit volt mit nem tenni, vissza mentem Reehez. Nem akartam, hogy lássa rajtam a csalódottságot.

- Na? – kérdezte izgatottan, amikor kinyitottam az ajtót.

- Maradunk. – mondtam erőltetett vigyorral.

- Ohh…- mondta szomorúan, megszólalt a telefonom. Gyorsan kikotortam a zsebemből, Ed hívott.

- Helló, mizu? Hali –kisétáltam a szobából, nem akartam, hogy Réka hallja amit mondok- semmi jó. Hogyhogy?  Nem mehetünk…Bár az orvos engedné, de azt mondja, hogy jobb lenne még felügyelet alatt tartani. -  Ez nem baj. – mondta kedvesen, de ő is csüggedt volt…-Majd legközelebb, viszont mi indulunk. Szóval puszi, szeretlek. –és lerakta, na de jó…a cuccom meg nála maradt. Folyton mosolyt csal az arcomra ez az idióta…Elmosolyodtam és  visszamentem Rékához, elmeséltem neki mindent a tegnap estéről. Nagyon örült nekem, és elmondta, hogy szeretné, ha ők is tovább lépnének Johnnal. Ennek örültem. Sokat beszélgettünk, mindenről. Jól elvoltunk, kb. öt-hat felé indultam haza. A gyomrom majd kilyukadt az ürességtől, vártam, hogy haza érjek.

Mikor haza értem már annyira nem örültem az ottlétnek.

Vagyis inkább annak nem, hogy a ház kongott az ürességtől. Bob még dolgozott, szóval egyedül voltam. Félelmetes. Utálok egyedül lenni.

De valahogy csak feltaláltam magam. Felhívtam a szüleim, tévéztem és gépeztem. 

Három ablak volt nyitva böngészőmben.

Facebook – beszélni a régi ismerősökkel és megtudni, hogy van Budapest…

YouTube – háttérzajnak

Twitter: @planetjedward’s twitter – csak Edward járt a fejemben. A nagy zöld szemei, a szőkés haja és a hibátlan teste. Egy sztár, az én sztárom.

Nem rég írták ki, hogy megérkeztek Dublinba. Hm…fel kéne hívnom. Nem, nem. Ez a szabadideje, nem szabad. De mégis tudni akarom, hogy van…Tudom, hogy jól van!

Jót veszekedtem magammal. Bár már ettem valamicskét, még mindig korgott a hasam, de túl lusta voltam lemenni a boltba… abba a csodálatos kisboltba, ahol életemben először találkoztam vele, de most az érzelgősség helyett az éhségem győzött. Így hát rendeltem egy pizzát.

Elég késő volt, meg plusz ez a fél óra pizza rendelésre… Dög fáradtan nyitottam ajtót, a csöngetésre.

- Jövök mááár! – mondtam durván, mire a pizzás krapek már negyvenedjére csöngetett.

- Heló. – mondta, amikor kinyitottam az ajtót.

- Szia- mondtam kedvetlenül és elvittem a pizzát, be a konyhába. Majd visszamentem hogy fizessek, eddig nem is érdekelt a fiú kinézete. A konyhából tartottam, visszafelé amikor...

Chapter 19: I wanna go!

- Jó reggelt. – mondtam és megpusziltam az arcát.

- Jó reggelt. – mondta álmosan és lassan pislogni kezdett rám a nagy zöld szemeivel. Lassan feltápászkodtam az ágyon.

- Nyugodtan aludj még. – mondtam és betakartam.

Kisétáltam – még egy kissé kábán – a nappaliba, ahol Johnt pillantottam meg aki épp tévézett.

- Szia, hát te? – kérdeztem álmosan.

- Jóreggelt, hát én tévézek.

- Mióta vagy itt?

- Nyolc óta, szóval két órája. Hogy telt az estétek? – kuncogni kezdett.

- Jól, nagyon jól. – mondtam és leültem mellé. Nagy szemekkel nézett, mint aki kérdezni akar valamit.

- És volt valami… érdekes? – bökte ki végre.

- Nem olyasmi, mint amire gondolsz. – böktem oldalba.

- Ajj, pedig azt hittem Ed végre nagyfiú lesz. – mondta nevetve.

- Még szűz? – kérdeztem meglepődve.

- Igen, vagyis a tudtommal még az. – mosolygott. Erre én is elmosolyodtam. – Ed bepakolt már?

- Tényleg, ma indultok. – szomorodtam el. – Nem pakoltunk még be.

- Akkor el kéne kezdeni, mert háromkor indul a gép.

- Hagyjuk aludni, segítesz? Mert akkor bepakolok helyette. – mondtam.

- Persze. – azzal elmentünk a fiúk gardróbjába ahol ugyanolyan ruhákat raktunk be, mint amilyeneket John is vitt. Közben beszélgettünk.

- És Kittyvel…? – mondtam, oldani akartam a feszültséget, de nem nagyon sikerült.

- Ed mondta, hogy szakítottunk? – kicsit furán nézett, majd folytotta. – Valahogy nem működött, meg ez a Rés eset is eléggé felkavart.

- Hát pedig nem nagyon mutattál olyan nagy aggódást. – mondtam őszintén.

- Általában elfedem az érzelmeim, vagyis nem szeretek szomorúságot vagy aggódást mutatni. Az olyan… kínos. – mondta ki nehezen.

- Najó nézzük a jó oldalát: Szabad vagy! – mondtam amire mindketten elmosolyodtunk. Lassan végeztünk a ruhák bepakolásával, John csinált reggelit én meg Edet ébresztgettem. Lassan bementem a szobájába és adtam a homlokára egy puszit.

- Szia. – suttogtam, amire kinyitotta a szemeit.

- Szia. – mondta álmosan, de nagyon aranyosan. Lassan felkelt, nem volt rajta póló csak egy gatya volt rajta.

- Ma utaztok el. – mondtam szomorúan és átöleltem. – Johnnal bepakoltunk neked, hogy aludhass.

- Johnnal? – kerekedett el a szeme.

- Igen, miért? Nagyon jó fej a tesód. – mondtam mosolyogva.

- Csak olyan furcsa volt hallani, hogy John bármiben is segít. – mondta mosolyogva. – És veled mi lesz addig?

- Amíg Dublinban lesztek? Jó kérdés. Fel hívom Rékát, hogy megvan-e meg az apját, hogy mindjárt haza megyek. Majd lesz valahogy. – mondtam szomorúan.

- Nem lehetne, hogy mégis velünk gyere? – mondta, miközben bociszemekkel nézett rám, amire megint megpusziltam.

- Nem tudom, várj egy kicsit. – ő elindult reggelizni én meg felhívtam Rékát.

- Hali! Hogy vagy? – Jól köszi, ami azt illeti nemsokára hazaengednek. – Pont ez lett volna a kérdésem, mikor is? – Hát… még egy-két nap. – Óó. – Miért? – Mert Edék kérdezték, hogy nem-e megyünk velük Dublinba, de nem hagylak itt. – Nyugodtan, figyelj jól vagyok. – Hülye! (mondtam nevetve) Semmi pénzért nem hagynálak egyedül. – Inkább gyere be és beszéljünk.

Ezzel leraktam a telefont.

- Na, hogy van? – lépett elém Ed.

- Jól, de bemegyek vele beszélni. – mondtam szomorúan, nem azért, mert be kell mennem, hanem mert valószínűleg nem mehetünk Dublinba.

- Mi baj van? – jött oda hozzám és gyengéden átölelt

- Ez a Dublin…nem tudom, hogy fog-e működni.

- Ezért ne bánkódj, majd következőnek. – próbált vigasztalni

- Jó persze. – mondtam közömbösen – De a remény hal meg utoljára, nem? Szóval bemegyek és konzultálok Rékával. – mondtam mosolyogva, majd elengedtem és elmentem öltözni.

Valami egyszerűt felkaptam, egy fehér feliratos póló, szoknya és fűzős cipő. Fogmosás meg pár alap dolog, és kész voltam.

- Na helló, akkor csörgök. – mondtam és elbúcsúztam Johntól majd Edhez fordultam és puszit nyomtam az arcára, majd tovább álltam.

Nem hívtam taxit, elsétáltam a kórházig. Messzebb volt, mint emlékeztem…úgyis mindegy. Felbaktattam a lépcsőn és Réka kórterméhez értem. Benyitottam.

- Helló. – mondtam és megöleltem.

- Hali, na mizu? – kezdte, már sokkal jobban nézett ki.

- Megvagyok, jól telt az estém. – kuncogtam – És te hogy vagy?

- Jól, leszámítva ezt. – felemelte a begipszelt csuklóját. Sajnáltam.

- Szóval utazóképes állapotban vagy? – kérdeztem kedvesen.

- Hát, ha hozod a csomagjaim. – mondta nevetve.

- Ez alap. – nagyon megörültem. – Azért beszélek az orvosoddal.

- Oké. – azzal lassan kisétáltam az orvosi szoba elé. Elkezdtem keresni Dr. Arckembert. Hát igen, elég fura neve volt. Ki se bírtam normálisan ejteni… De sikerült, egyszercsak egy negyvenes éveiben járó kopasz férfival találtam szembe magam.

- Jó napot, én Réka egyik közeli barátnője vagyok.

- Jó napot, miben segíthetek?

- Szóval csak az lenne a kérdésem, hogy mozgatható-e Réka?

- Milyen „mozgásra” gondol? Az állapota alapján igen…

- Repülőre gondoltam – mondtam vigyorogva- Nagyon köszönöm, akkor szólok neki, hogy csomagolhatunk… - mondtam és már elindultam visszafelé, a kórterembe.

- Várjon egy kicsit. – szakított félbe a doki.

- Igen? – mit akarhat? már mindent megbeszéltünk…

Chapter 18: Sleeping in his arms...

- Én kész vagyok! – jelentettem ki.

- Akkor mindent megbeszéltünk, ugye? – nézett Bob Edre.

- Igen uram. És köszönöm, hogy elengedi Fannit. – mondta Ed udvariasan. Elbúcsúztunk és elindultunk.

- Na miről dumáltatok? Nagyon érdekes lehetett. – gúnyolódtam.

- Hát olyan apa-fiú beszélgetés volt, vagymi. Ugyanazt beszéltük át, hogy vigyáznom kell rád meg ilyenek. – mondta mosolyogva.

- Akkor oké. – mondtam, egy kicsit még feszült volt a hangulat, amíg fel nem értünk a lakásukba. Ed vitte a bőröndöm. Benyitottunk és nem várt meglepetésben volt részünk.

Liammal találtuk magunkat szembe.

- Helló, hát te? – kérdezte Ed.

- Hát én csak jöttem beszélgetni. – szegény Ed ez a második agymosása a mai napon.

- Mégis miről tudnánk mi beszélgetni? – kérdeztem.

- Mondjuk kettőtökről. – válaszolt flegmán Liam. – Edward, tudod, hogy a karrieredet kockáztatod? Egy lesifotós vagy bármi, egy sokat mondó puszi vagy kézfogás és lehúzhatjuk a rolót. – komoly hangnemre váltott – Megéri? – rám nézett – ÉRTE, megéri?

- Figyu Liam, szakadj le rólam! Mindenki szakadjon le rólam csak egy napra! Igen képzeld megéri és nem fogom bánni azt sem, ha megtudják, hogy járunk. Tudod miért? Mert elegem van. – Ed nagyon mérges volt.

- Idióta vagy Edward Grimes! Egy IDIÓTA! – háborgott Liam és egyre jobban veszekedtek.

- Nem vagyok idióta! Te sosem voltál szerelmes? Sose akartál egy percre lelassulni és szimplán jól érezni magad? SOSE?!

- Akkor legyél boldog a ribancoddal, de belegondoltál, hogy belőle, hogy lesz pénzed? SEHOGY! Elcseszed az életed! És az övét is! – Liam egyre durvábban beszélt, majd kiviharzott a lakásból.

- Ed… - mentem oda hozzá és megöleltem. – Üljünk le és mondj el mindent! Segíteni szeretnék!

- Tudni akarsz mindent? Igazán mindent? – kérdezte mérgesen, majd lassan lenyugodott. – Bocs csak ez az egész. Minden olyan fura. Egy csomó mindent nem szabad és nem élhetek úgy, mint egy normális ember. Persze imádom, amit csinálok, de ez így nem cool. A zene a mindenem és sose akarom elveszíteni Johnt, de idegesít, hogy… legszívesebben kikapcsolnám a világot. Csak egy percre. Egyetlen percre, ne legyen semmi se fontos csak az amit én akarok. – mondta, szerencsére mindent kiadott magából. Megnyugtattam, sokkal felszabadultabb lett. Fél óra alatt mintha kicserélték volna.

Teljesen felszabadult és hülyéskedtünk. Beraktuk Britney-től a Toxic-ot és arra „táncoltunk”.

- Jól nyomjuk. – mindketten szakadtunk a nevetéstől.- Te jó ég ki hív ilyenkor? – nevetett Ed tovább és elővette a mobilját.

Helló John, mizu? Itt minden oké. Nem, nem csinálunk semmi…olyat. (itt mindketten nevettünk) Liamról most ne, az egy idióta. Amúgy miért hívsz? MI? Komoly? Akkor szabad vagy? Najó, csá!

- Na mivan? – ugrottam fel a hátára.

- John szakított Kittyvel!

- Komolyan? De jó! – mondtam és pacsiztunk egyet. – Szerinted összejönnek Rékával?

- Ez kérdés? – nevette el magát. Majd megcsókolt. – Amúgy meg arra jöttem rá, hogy egy kapcsolat szex nélkül igazából csak még izgalmasabb, nem?

- Te most is arra gondolsz? – böktem nevetve oldalba – Fiúúúk…

- Mindenki szokott arra gondolni. – kezembe adott egy párnát és párnacsatázni kezdtünk. Minden csupa toll volt, pont, mint a Bad Behaviour klippjében.

- Fúú én kivagyok. – ugrott nevetve az ágyára, én is utána ugrottam. – Mennyi az idő?

- Várj, megnézem – elővettem a mobilom – ööö…éjfél van. – erre mindketten nevettünk. Majd lefeküdtünk az ágyra és egymást néztük hosszú percekig, lassan lecsukódott a szemem és elaludtam. Reggel úgy ébredtem, hogy a karja a derekam körül van. Nagyon aranyosan aludtunk.