Chapter 20: I'm alone

- Mint mondtam az állapota jó, majdnem kiváló. Ettől függetlenül tény, hogy pár napja élt át egy közúti balesetet. – nyeltem egy nagyot – Szóval nem javaslom, semmilyen formában a „mozgatását”.– lehervadt a mosoly az arcomról. – Orvosi felügyeletre van szüksége, de amennyiben halaszthatatlan a dolog, abban az egy kivételes esetben elengedetem. – nem tudtam mit reagáljak, a fiúm vagy az egészsége? Ez nem kérdés.

- Ebben az esetben maradunk. – mondtam közömbösen, kicsit elszomorodtam.

- Kisasszony, ne csüggedjen! Két nap és haza engedjük a barátnőjét. – mondta kedvesen az orvos és mosolyogni próbált. Egyszer csak bemondták a nevét a hangosbemondón.

„Dr. Arckembert várják a sürgősségin! Dr. Arckembert várják a sürgősségin!” hangzott a hangosbemondó.

- Ne haragudjon, most mennem kell. – mondta és elment. Én pedig nagyon elszomorodtam. De mit volt mit nem tenni, vissza mentem Reehez. Nem akartam, hogy lássa rajtam a csalódottságot.

- Na? – kérdezte izgatottan, amikor kinyitottam az ajtót.

- Maradunk. – mondtam erőltetett vigyorral.

- Ohh…- mondta szomorúan, megszólalt a telefonom. Gyorsan kikotortam a zsebemből, Ed hívott.

- Helló, mizu? Hali –kisétáltam a szobából, nem akartam, hogy Réka hallja amit mondok- semmi jó. Hogyhogy?  Nem mehetünk…Bár az orvos engedné, de azt mondja, hogy jobb lenne még felügyelet alatt tartani. -  Ez nem baj. – mondta kedvesen, de ő is csüggedt volt…-Majd legközelebb, viszont mi indulunk. Szóval puszi, szeretlek. –és lerakta, na de jó…a cuccom meg nála maradt. Folyton mosolyt csal az arcomra ez az idióta…Elmosolyodtam és  visszamentem Rékához, elmeséltem neki mindent a tegnap estéről. Nagyon örült nekem, és elmondta, hogy szeretné, ha ők is tovább lépnének Johnnal. Ennek örültem. Sokat beszélgettünk, mindenről. Jól elvoltunk, kb. öt-hat felé indultam haza. A gyomrom majd kilyukadt az ürességtől, vártam, hogy haza érjek.

Mikor haza értem már annyira nem örültem az ottlétnek.

Vagyis inkább annak nem, hogy a ház kongott az ürességtől. Bob még dolgozott, szóval egyedül voltam. Félelmetes. Utálok egyedül lenni.

De valahogy csak feltaláltam magam. Felhívtam a szüleim, tévéztem és gépeztem. 

Három ablak volt nyitva böngészőmben.

Facebook – beszélni a régi ismerősökkel és megtudni, hogy van Budapest…

YouTube – háttérzajnak

Twitter: @planetjedward’s twitter – csak Edward járt a fejemben. A nagy zöld szemei, a szőkés haja és a hibátlan teste. Egy sztár, az én sztárom.

Nem rég írták ki, hogy megérkeztek Dublinba. Hm…fel kéne hívnom. Nem, nem. Ez a szabadideje, nem szabad. De mégis tudni akarom, hogy van…Tudom, hogy jól van!

Jót veszekedtem magammal. Bár már ettem valamicskét, még mindig korgott a hasam, de túl lusta voltam lemenni a boltba… abba a csodálatos kisboltba, ahol életemben először találkoztam vele, de most az érzelgősség helyett az éhségem győzött. Így hát rendeltem egy pizzát.

Elég késő volt, meg plusz ez a fél óra pizza rendelésre… Dög fáradtan nyitottam ajtót, a csöngetésre.

- Jövök mááár! – mondtam durván, mire a pizzás krapek már negyvenedjére csöngetett.

- Heló. – mondta, amikor kinyitottam az ajtót.

- Szia- mondtam kedvetlenül és elvittem a pizzát, be a konyhába. Majd visszamentem hogy fizessek, eddig nem is érdekelt a fiú kinézete. A konyhából tartottam, visszafelé amikor...