- Jó reggelt. – mondtam és megpusziltam az arcát.
- Jó reggelt. – mondta álmosan és lassan pislogni kezdett
rám a nagy zöld szemeivel. Lassan feltápászkodtam az ágyon.
- Nyugodtan aludj még. – mondtam és betakartam.
Kisétáltam – még egy kissé kábán – a nappaliba, ahol Johnt
pillantottam meg aki épp tévézett.
- Szia, hát te? – kérdeztem álmosan.
- Jóreggelt, hát én tévézek.
- Mióta vagy itt?
- Nyolc óta, szóval két órája. Hogy telt az estétek? –
kuncogni kezdett.
- Jól, nagyon jól. – mondtam és leültem mellé. Nagy szemekkel
nézett, mint aki kérdezni akar valamit.
- És volt valami… érdekes? – bökte ki végre.
- Nem olyasmi, mint amire gondolsz. – böktem oldalba.
- Ajj, pedig azt hittem Ed végre nagyfiú lesz. – mondta
nevetve.
- Még szűz? – kérdeztem meglepődve.
- Igen, vagyis a tudtommal még az. – mosolygott. Erre én is
elmosolyodtam. – Ed bepakolt már?
- Tényleg, ma indultok. – szomorodtam el. – Nem pakoltunk
még be.
- Akkor el kéne kezdeni, mert háromkor indul a gép.
- Hagyjuk aludni, segítesz? Mert akkor bepakolok helyette. –
mondtam.
- Persze. – azzal elmentünk a fiúk gardróbjába ahol
ugyanolyan ruhákat raktunk be, mint amilyeneket John is vitt. Közben
beszélgettünk.
- És Kittyvel…? – mondtam, oldani akartam a feszültséget, de
nem nagyon sikerült.
- Ed mondta, hogy szakítottunk? – kicsit furán nézett, majd
folytotta. – Valahogy nem működött, meg ez a Rés eset is eléggé felkavart.
- Hát pedig nem nagyon mutattál olyan nagy aggódást. –
mondtam őszintén.
- Általában elfedem az érzelmeim, vagyis nem szeretek
szomorúságot vagy aggódást mutatni. Az olyan… kínos. – mondta ki nehezen.
- Najó nézzük a jó oldalát: Szabad vagy! – mondtam amire
mindketten elmosolyodtunk. Lassan végeztünk a ruhák bepakolásával, John csinált
reggelit én meg Edet ébresztgettem. Lassan bementem a szobájába és adtam a
homlokára egy puszit.
- Szia. – suttogtam, amire kinyitotta a szemeit.
- Szia. – mondta álmosan, de nagyon aranyosan. Lassan
felkelt, nem volt rajta póló csak egy gatya volt rajta.
- Ma utaztok el. – mondtam szomorúan és átöleltem. – Johnnal
bepakoltunk neked, hogy aludhass.
- Johnnal? – kerekedett el a szeme.
- Igen, miért? Nagyon jó fej a tesód. – mondtam mosolyogva.
- Csak olyan furcsa volt hallani, hogy John bármiben is
segít. – mondta mosolyogva. – És veled mi lesz addig?
- Amíg Dublinban lesztek? Jó kérdés. Fel hívom Rékát, hogy
megvan-e meg az apját, hogy mindjárt haza megyek. Majd lesz valahogy. – mondtam
szomorúan.
- Nem lehetne, hogy mégis velünk gyere? – mondta, miközben
bociszemekkel nézett rám, amire megint megpusziltam.
- Nem tudom, várj egy kicsit. – ő elindult reggelizni én meg
felhívtam Rékát.
- Hali! Hogy vagy? – Jól köszi, ami azt illeti nemsokára
hazaengednek. – Pont ez lett volna a kérdésem, mikor is? – Hát… még egy-két
nap. – Óó. – Miért? – Mert Edék kérdezték, hogy nem-e megyünk velük Dublinba,
de nem hagylak itt. – Nyugodtan, figyelj jól vagyok. – Hülye! (mondtam nevetve)
Semmi pénzért nem hagynálak egyedül. – Inkább gyere be és beszéljünk.
Ezzel leraktam a telefont.
- Na, hogy van? – lépett elém Ed.
- Jól, de bemegyek vele beszélni. – mondtam szomorúan, nem
azért, mert be kell mennem, hanem mert valószínűleg nem mehetünk Dublinba.
- Mi baj van? – jött oda hozzám és gyengéden átölelt
- Ez a Dublin…nem tudom, hogy fog-e működni.
- Ezért ne bánkódj, majd következőnek. – próbált vigasztalni
- Jó persze. – mondtam közömbösen – De a remény hal meg
utoljára, nem? Szóval bemegyek és konzultálok Rékával. – mondtam mosolyogva,
majd elengedtem és elmentem öltözni.
Valami egyszerűt felkaptam, egy fehér feliratos póló,
szoknya és fűzős cipő. Fogmosás meg pár alap dolog, és kész voltam.
- Na helló, akkor csörgök. – mondtam és elbúcsúztam Johntól
majd Edhez fordultam és puszit nyomtam az arcára, majd tovább álltam.
Nem hívtam taxit, elsétáltam a kórházig. Messzebb volt, mint
emlékeztem…úgyis mindegy. Felbaktattam a lépcsőn és Réka kórterméhez értem.
Benyitottam.
- Helló. – mondtam és megöleltem.
- Hali, na mizu? – kezdte, már sokkal jobban nézett ki.
- Megvagyok, jól telt az estém. – kuncogtam – És te hogy
vagy?
- Jól, leszámítva ezt. – felemelte a begipszelt csuklóját. Sajnáltam.
- Szóval utazóképes állapotban vagy? – kérdeztem kedvesen.
- Hát, ha hozod a csomagjaim. – mondta nevetve.
- Ez alap. – nagyon megörültem. – Azért beszélek az
orvosoddal.
- Oké. – azzal lassan kisétáltam az orvosi szoba elé.
Elkezdtem keresni Dr. Arckembert. Hát igen, elég fura neve volt. Ki se bírtam
normálisan ejteni… De sikerült, egyszercsak egy negyvenes éveiben járó kopasz
férfival találtam szembe magam.
- Jó napot, én Réka egyik közeli barátnője vagyok.
- Jó napot, miben segíthetek?
- Szóval csak az lenne a kérdésem, hogy mozgatható-e Réka?
- Milyen „mozgásra” gondol? Az állapota alapján igen…
- Repülőre gondoltam – mondtam vigyorogva- Nagyon köszönöm,
akkor szólok neki, hogy csomagolhatunk… - mondtam és már elindultam visszafelé,
a kórterembe.
- Várjon egy kicsit. – szakított félbe a doki.
- Igen? – mit akarhat? már mindent megbeszéltünk…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése