Chapter 24: Break up...?

- Mi történt…? –kérdezte álmosan Ree, megráztam és a képernyőre mutattam. – Az ott John, és ott van Edward…- lassan elkerekedtek a szemei. – TE JÓ ÉG! EZEK MI A JÓ SZ*RT CSINÁLNAK?! – ő is felpattant, és ketten bámultuk a képernyőt ahol John egy szőkével, Edward meg egy barnával smárolt, legalábbis majdnem. A popsi tapizás és egyebek megvoltak.

Ledöbbentünk. Hosszan és szótlanul álltunk egymás mellett.

- Ez…ez…ugye nem az aminek látszik? – fordult felém Réka könnyes szemekkel. Nem tudtam mit mondani.

- Én…én nem tudom. – mondtam és megöleltem, sírni kezdett. Én csak szimplán nem tudtam felfogni ezt az egészet. Sosem hittem, hogy tényleg ennyire fájni fog ha egy fiú…bekavar– Azt hiszem, én most telefonálok egyet. – Elléptem Rékától, aki folytatta a sírást és kivettem a telefont a kezéből.

Bementem a fürdőbe és bepötyögtem Ed számát. Kicsöngött. Hosszú percekig kicsöngött, nem vette fel.

Kikerestem John számát és őt is hívtam. Kicsöngött…

- Helló Réka! Mizujs? – Fanni vagyok. Ezt most komolyan gondoltátok? – Öhm…mit? És miért nem a saját telefonodról hívsz? – Hagyjuk, a kérdésre válaszolj! – De nem tudom, miről beszélsz! (Ed hangját hallottam a háttérben: Mi van? Ki az?) – Tudod miről beszélek, a barátnőitekről! Nem vagyunk mi teljesen  idióták! És a játékaitok sem leszünk tőbbé!– Miről beszélsz? – Tudod jól! Köszönjük nem kérdünk belőletek többet! Ednek mondd meg, hogy vegye fel a telefonját…már mindegy, neki üzenem: VÉGE!

Lecsaptam a telefont, nagyon meggondolatlan voltam… Sírni kezdtem. Réka telefonja meg csak csörgött… „JOHN HÍV” „Önnek tizenöt nem fogadott hívása volt JOHN-tól.”

Kimentem Rékához, még mindig pityergett. Bekísértem a szobánkba, lekapcsoltam a villanyt és becsuktam az ajtót. Aludni kell, nem bírja az ilyen helyzeteket.

Visszamentem a tévé elé és kikapcsoltam. Leülltem a fotelunkba és csak bámultam magam elé.

Most mit fogok csinálni? Mi lesz így velem? És velünk? – kérdezgettem magamat miközben folytak a könnyeim.

Valószínűleg elaludhattam, mert később Réka ébresztgetett.

- Fanni! FANNI! FANNIIII! KELJ FEL! – egyre hangosabban ordítozott a fülem mellett.

- Mi bajod van? – kérdeztem mérgesen és hozzá vágtam egy párnát.

- John egy csomószor hívott! Mit mondtál neki tegnap?

- Csak az igazat…

- Miről? Mit?

- Azt hogy nem leszünk a játékszereik…és felejtsenek el minket.

- Te, te, te szakítottál az én barátommal? – nézett rám értetlenkedve

- Elnézést kérek, ha jártál  volna még egy olyan emberrel, mint ők. – mondtam lekezelően Még soha nem vesztünk össze ennyire.

- Felelőtlen vagy! Nem gondolkodsz tisztán! Azok a férfiak, a telefonod mind azért történt, mert fe-le-lőt-len vagy! – tagolta hangosan. Összetörte a szívem. Ott hagytam, kirohantam a lakásból, ki az utcára. Bőgni kezdtem, az emberek bámultak is rendesen. De nem érdekelt. Miután lenyugodtam el akartam sétálni valahova, valahova messzi innen. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy kocsi dudál és mellém hajt. Lehúzta az ablakát és Liam szemeit pillantottam meg.

- Ezt nagyon elcseszted, hülye picsa. – mondta és tovább hajtott. Csak álltam megdöbbenve. A kocsi 20 méter múlva újra lefékezett. Lapos szőke haj, vékony lábak, napszemüveg és kivételesen átlagos ruha. John volt az. Odarohant hozzám.