Már nagyon izgatott voltam, mivel a legjobb barátnőmmel –Rével- készültünk Londonba nyelvet tanulni. A terv az volt, hogy kimegyünk egy hónapra az apukájához, aki orvosként dolgozott – bár nem nála laktunk volna eredetileg, hanem koleszban.
Najó mármint ahogy kezdtem, nagyon izgultunk. Megterveztünk mindent! Elmegyünk mindenhova, menő arcokkal találkozunk, átmegyünk Írországba – ugyanis a kedvenc duónk (ki ne ismerné őket?) a Jedward él ott- ezen kívül még Párizs is az eszünkbe volt. De egyelőre örültünk, hogy kijutunk.
A suliban az utolsó tanítási nap volt – külön suliba jártunk sajnos, mert a szüleim kihoztak az előzőből a tanárok miatt- és az évzáró után rögtön találkoztunk. Felmentünk hozzájuk és tudtuk, hogy még 2 hét van az utazásig és, hogy elvben suliba fogunk járni majdnem egész nyáron, ami nem egy jó dolog, de magunkból kikelve ugráltunk és teli torokból énekeltük a Jedwardtól a BB-t. Jól elvoltunk, csináltunk muffin – utóbbi nyomi muffin nomnom -.
És utána néztünk a Jedwardnak, nehogy akkor legyenek turnén amikor Dublinba megyünk. Szerencsére a turnéjuk utolsó napja Londonban volt - ezt a mázlit!- és pont a haza utazásunk előtt – mázli*2 :D Ennél boldogabbak és őrültebbek nem lehettünk volna…vagyis csak hittük. Egyszer csak Réka kikeresett egy számot –az istenért sem mondta meg, hogy mit – és felcsavarta a hangerőt. Legnagyobb csodálatomra az I LIKE TO MOVE IT MOVE IT- volt! :D Mindketten felpattantunk és ráztuk magunk, közben párna csatáztunk.
Így teltek a napjaink, meg persze pár egyéb kisebb dolog…és a végén eljött a várva várt időpont!
Skypolva pakoltunk be, hogy mindenképpen se felejtsünk el semmit – ami, mint később kiderült nem sikerült, mert fogkefét nem vittünk, ez a mi formánk- . Beraktuk az összes pólónkat és a gatyáinkat (rövidet, hosszút) és pár ruhát, cipőket és kabátot, sminket stb a bőröndjeinkbe…
Másnap reggel háromkor kellett kelni, ami nagyon nehezen ment -bár én eleve minden nap 6-kor kelek, mert egy faluban lakom-. A repülőtéren, ahogy megpillantottuk egymást a másik nyakába ugrottunk és elkezdtük a „titkos” kézfogásunkat, kicsit sem néztek hülyének. Bár minek nézhettek volna két ilyen csajt? : )
A repülő nagyon bulis volt számomra, mert ez volt életem első repülése, Ree-nek ez a sokadik volt, mert sokszor látogatta az apukáját. A repülőn Ree aludt, de én fantáziáltam. Mindent, amit tudtam: elképzeltem a találkozásunk a Jedwarddal és ahogy összejövünk, meg ahogy megnézzük egész Londont és elaludtam. (Persze sosem gondoltam volna, hogy tényleg találkozunk velük.)
Arra ébredtem fel, hogy Ree, mint aki szellemet látott rázza a kezem és kérdezi: Ugye mi LONDONBA megyünk?
- Igen, miért?
- Mert ez a gép most fog leszállni Dublinban! – mondta ijedten
- Mi a franc? De hát jó helyre szálltunk fel! Nincs az az isteen! – mondtam ordítozva, amire egy stuardess odahajolt, hogy tud-e segíteni -persze angolul. Én meg ott makogtam, végül kinyögtem, hogy:
- This airplane is going to London? – mostmár értitek, miért kell nyelvet tanulnunk.
- No no no…it takes Dublin! – mondta, ami valami olyasmit jelent, hogy Dublinba tart. Itt lefagytunk. Életünkben először engednek el külföldre kísérő nélkül és rossz gépre szálltunk?? Ilyen a mi formánk. Ami még jobb, hogy este fogunk leszállni és gőzünk sincs, hogy hogyan szerezzünk szállást. Leszállt a gép és kiderült, hogy a csomagjaink persze jó helyre tartottak. Két kézi táskánk volt amiben pénz, telefon, smink és víz volt. Elsőnek felhívtuk Réka apját, aki azt mondta –miután lecseszett minket- hogy értünk jön. Meg azt, hogy addig keressünk egy szimpatikus taxist és kérjük meg, hogy vigyen el minket egy hotelbe, persze jó sok borravalóért. Így is tettünk, de mikor kiértünk a reptérről elnevettük magunkat, hogy ilyen is csak velünk történik…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése