- Jó, hogy kérdezed, mert ami azt illeti nekünk pár nap múlva elkezdődik a suli ami 4 hétig tart (kicsivel több, mint egy hónap) és utána még maradunk valamennyit, majd… visszamegyünk Magyarországba. – most én hajtottam le a fejem.
- Ed tudja?
- Még nem. – Edward lépett oda hozzánk.
- Mit tudok? – nézett kérdőn
- Hogy haza kell mennünk 6 hét múlva. – mondtam szomorúan.
- Mi? Miért? Nem maradhattok? – kezdett el habogni
- Csak akkor, ha átiratkoznánk ide suliba és itt járnánk ki a következő osztályt. – mondtam szomorúan. – Majd megkérdezem. Remélem. – mondtam egyhangúan
- De most még itt vagytok, szóval ne szomorkodjunk. – mosolygott John amivel sikerült oldania a feszültséget.
- Igazad van. Na szóval, holnap után haza utazunk Dublinba… Addig ti…? – mosolygott Ed és leült mellém.
- Addig mi suliban leszünk. – közölte Réka, aki most jött ki a fürdőből.
- Basszus. – szomorodott el.
- Megkéne beszélnetek valamit. – törte meg a csendet John és oldalba bökte Edet, amire mindenki felé fordult.
- Mit? – kérdeztük egyszerre.
- Azt. – nézett rám John és azzal megfogta Ree kezét. – Mi meg elmegyünk sétálni, kb. egy óra lesz. Ésszel gyerekek! – mosolygott és kimentek az ajtón.
- Mit is? – nézett ráncolt szemöldökkel Ed.
- Azt, hogy mi…most barátok, vagy mi? – ültem hozzá közelebb.
- Szóval, hogy járunk-e? – mosolygott, amire bólogattam és összegömbölyödtem, mint egy kiscica. (Még csak pár „barátom” volt, ha lehet őket így nevezni.) – Hát, jóval idősebb vagyok nálad és nem tölthetünk együtt sok időt a munkám miatt. És lecsuknak, ha többet csinálok veled, mint egy csók…
- Akkor barátok. – mondtam elkenődve, de hisz erre számítottam...
- Állj! Nem fejeztem be… - mosolyodott el és megölelt. – Igen, járunk. – nagyon, nagyon, nagyon meglepődtem, mint még soha. Csak néztem rá, majd megpusziltam.
- És mikor jöttök haza Dublinból?
- Egy hét, szerintem.
- Az elég sok idő. – mondtam szomorúan.
- És neked meddig van suli?
- Szintén holnaputántól 4hétig, de utána még maradunk egy kicsit. – mondtam egyhangúan.
- Beszéljünk inkább valami boldogabb témáról. – nevetett. – Mit csináljunk?
- Szerintem sakkozzunk. – nevettem el magam, miközben oldalbaböktem. – Najó, mondjuk körbevezethetnél a lakásban. – néztem körbe.
- Rendben. – mosolygott és megfogta a kezem. Megmutatott mindent a házban, az egyetlen szoba volt ahol megálltunk. Méghozzá egy hatalmas ablakos, „elmélkedő” szoba, vagy valami ilyesmi. Csak egy picike fotel volt benne meg az említett hatalmas ablak.
- De gyönyörű a kilátás! – gyönyörködtem.
- Pont, mint te. – mosolyodott el, amire elpirultam. Közelebb jött hozzám, majd megállt mellettem és megfogta a kezem. Csak álltunk ott és néztük Londont. Pár perc múlva, mikor a nappalifelé vettük az irányt, pár esőcsepp koppanást hallottunk. Majd egyre többet, csak kipp-kopp. Nagyon romantikus volt. Vagyis lett volna, ha nem rontja el valami a pillanatot…
…Megszólalt Ed telefonja.
- Már csak ez hiányzott…- elkullogott a telefonjáért, John hívta. – Heló, mizu? Miért hívsz? – hirtelen elsápadt.- Mi? De hát hogyan? Jó, persze rohanunk! – nagyon szomorú lett, megfogta a kezem felkaptuk a kabátunkat és mentünk. Nem tudtam, hogy hova, csak éreztem, hogy nagy a baj. Nagyon nagy.
- Mi történt? – kérdeztem, miközben rohantunk le a lépcsőn.
- Majd lent elmondom. – válaszolt idegesen. Mikor leértünk egy autó várt ránk. Beszálltunk és elindultunk valahová.
- Istenem, mondj már valamit! – néztem rá ijedten.
- Baj történt. Rékát baleset érte. – kezde lesütött eszemmel.
- MI? HOGYAN? MIKOR?? – sírni kezdtem.
- Elütötték. – ölelt át Ed, de eltoltam magamtól.
- És jól van? Él még? Mi történt? Istenem, mondd már! – mondtam remegő hangon.
- Eszméletét vesztette, de mentőt hívtak, ami ellátta. – próbált vigasztalni.
- És elkapták azt a barmot, aki elütötte?
- Ami azt illeti… - habogni kezdett.
- Beszélj! Ki volt az? – néztem rá könnyes szemekkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése